Itt nőttünk fel, ezekben a békés alföldi falvakban. Ahol messziről intettek egymásnak az emberek a bicikliről, összemosolyogtunk az utcán és mindenki kapcsolódott valahogy egy kicsit a másikhoz. Ha sokat tojtak a tyúkok, vittünk a szomszédnak ajándékba tojást, mikor neki volt, adott salátát, retket. A süteményből is jutott más asztalára is. Összeért az életünk a pincesorral. Ahol a pince, a bor és a társasági élet ugyanazt jelentette, a mindennapjaink része volt. Vártuk a csütörtök estét. Kispéntek, így hívtuk. Hazajöttek a már egyetemista barátok, később pedig mi is és nyíltak a pinceajtók. Örültünk egymásnak.
Vasárnap az Úr napja, ünnep. Szentmise után az öltönyös, kalapos férfiak első útja fel a sorra vezetett. Fröccsöztek, beszélgettek, néha nótáztak is egy jóízűt még a húsleves előtt.
Én akkor még nem szerettem a bort, de mindig elvarázsolt a hangulat, ami körüllengi. Nem tudatos döntésnek vallom, hogy szőlész-borász mérnöknek jelentkeztem az egyetemre.
De nagyon is tudom az okát.
Harmadéves voltam, amikor a szakmai gyakorlatomat kezdtem egy másik borvidéken. Ámulva néztem a hatalmas borászatokat, a csillogó technológiát, a gigászi birtokokat. Minden olyan óriási volt, és még feljebb törő. Elmerülve néztem a hétvégi életet, a rengeteg turistát, az öltönyös embereket. De ők egészen máshogy voltak öltönyösek, egészen máshogy beszélgettek és mulattak. Luxuséttermek, jakuzzik, szivarszobák. Milliós szivattyúk, kovaföldszűrők, kóracél minden, laboratórium. Teraszos ültetvények, hosszú steril sorok, szüretelőkombájn. Egyszerre volt ámulatba ejtő, és szívszorító.
Nekem nem ezt jelenti a szőlőtermesztés és a borászat.
A dédszüleimmel egy házban nőttem fel. Hosszú ház volt, sok szobával. Nagy kertünk volt, azt művelték. A papa minden évben felásta, a mama piacra vitte a paprikát. Mikor hazasétáltam az iskolából, a papa éppen a hintaágyon pihent. Szerettem odaülni mellé. Meghallgattuk egymást. Vagy a madarak énekét. Sosem beszélt feleslegesen.
És mindig figyelt. Végtelen nyugodtsággal szívta magába az életet.
A dédimama szerette a fröccsöt, de a pincesorra szégyen volt az asszonyoknak járni. A papa nem ivott, de volt egy kis pincéjük pár sor kövidinkával, ahova rendszeresen kijárt. Fájt a lába, bottal ment vagy biciklivel. A biciklire tudott támaszkodni, rá tudta kötni a kapát vagy a hátipermetezőt. Tolta fel a dombon sántikálva, a kormányon ütemesen lengett jobbra, balra a színes szakadozó fonott szatyor. Hosszú, zsebes kötény volt a derekára kötve, szürke mici sapka a fején. Szigorú arca volt, de a szemei mindig olyan kedvesek. Hazafelé már nem lengett a szatyor.
Éppen 3 vastagfalú zöld pezsgőspalackot tudott beleállítani, használt, megkopott műanyag kupakkal a nyakában. Mert mindig volt a borban egy kis buborék. Nem szűrte, és nem rakott bele semmit, hogy csábítóbb legyen. Nem számítottak a külsőségek. Az íze volt a lényeg és hogy örömet szerezzen vele. A dédimama pedig így szerette.
